Kemoterápiás kezelés
A különböző daganatok kezelésének egyik fő módszere az onkológiában az kemoterápia.
A gyógyszerekkel végzett szisztémás kezelés egyik formája, főként tumorsejtekkel szembeni citotoxikus hatással.
Történelmileg a kemoterápiás gyógyszerek első használata a huszadik század elejére nyúlik vissza. Az első világháború során véletlenül kiderült, hogy a háborús méregmustár a vérképzés elnyomásának hatékony eszköze. A második világháború alatt további kutatásokat végeztek, és 1942 decemberében az előrehaladott limfómában szenvedő betegek parenterálisan, nem pedig belégzéssel kapták az anyagot, ami jelentős javulást eredményezett, bár átmeneti.
A múltban a koncepció kemoterápia tágabb értelemben használták a vegyi anyagok különböző betegségek kezelésében való felhasználásának jelölésére. A kifejezést először Paul Ehrlich vezette be 1900-ban.
Az orvostudomány és a technológia fejlődésével a szisztémás kemoterápia, valamint a helyi terápia módszerei (műtéti eltávolítás, sugárterápia) különösen fontossá váltak azzal a képességgel, hogy korlátozzák a rosszindulatú folyamat terjedését.
Az eljárás különböző szempontok szerint osztályozható az alkalmazott kemoterápiás szerek számától függően, a terápiás intézkedés céljától, a műtéti beavatkozás előtti intervallumtól, valamint a terápiás hatás cél lokalizációjától függően.
- Monokemoterápia és polikemoterápia
A kemoterápiás terápiát egyre inkább alkalmazzák a modern orvostudományban, főként lassan szaporodó daganatok (krónikus myeloid leukémia, plazmacytoma) esetén, leggyakrabban a korábbi hormonterápia vagy polichemoterápia után.
Több citosztatikum együttes adagolása egyidejűleg vagy azonnali szekvenciában magasabb citolitikus potenciállal rendelkezik, nagyobb a valószínűsége annak, hogy kiválasztanak egy primer rezisztens sejtklónt, és megakadályozzák vagy gátolják a szekunder rezisztens klón fejlődését.
Azok a készítmények, amelyek önmagukban alkalmazva nagy hatékonyságot mutatnak, általában kombinálódnak, és az egyes készítmények adagját és a terápiás rendszert szigorúan szabványosítják.
Előnyösek azok a szerek, amelyek mellékhatásai nem fedik egymást, és általában alacsony toxicitást mutatnak.
A citosztatikumokat gyakran kombinálják kortikoszteroidokkal, elsősorban immunszuppresszív és gyulladáscsökkentő hatásuk miatt.
Egy általánosan alkalmazott kombinációra, egyfajta kemoterápiára példa például a Hodgkin-kór széles körben alkalmazott kezelési rendje, ideértve a doxorubicint, a bleomicint, a vinblasztint és a dakarbazint (rövidítve ABVD).
- Adjuváns és neoadjuváns terápia
A neoadjuváns terápiát preoperatívnak is nevezik, és a tumor megbízható szövettani diagnózisára használják. Ily módon lokális citoredukció, az operatív lehetőségek javítása, a neoplazma méretének csökkentése és a megkezdett mikrometasztázisos folyamatok ellensúlyozása érhető el.
Az adjuváns terápiát posztoperatívnak is nevezik, és a műtéti kezelés mellett alkalmazzák a tumor teljes eltávolításának elérésére, beleértve a nyirokáttéteket is. Főként akkor írják fel, ha nagy a betegség megismétlődésének kockázata.
- Gyógyító és palliatív
A gyógyító vagy gyógyító terápia fő célja a teljes remisszió elérése hosszú ideig, és jelentősen javítja a beteg túlélését és általános állapotát.
A megfelelő anyagok nagyobb dózisait adják be egy bizonyos ideig, amíg a daganat teljesen meg nem fordul és a beteg meg nem gyógyul.
A palliatív terápiát előrehaladott rosszindulatú daganatokban alkalmazzák, amelynek célja a részleges remisszió elérése, a klinikai tünetek javítása, a betegek szenvedésének csökkentése (főleg a fájdalom-szindrómát érintve), az élet meghosszabbítása.