Irodalmi világ; Versszám 2012. december 46 .; TÁJKÉP
Szürke reggel a szeme előtt újra felébredt
felfedi a megbízható, karcos szemhéjakat…
Elnyeri a merészséget nehéz menetéhez,
remélem, hogy hitetlen tömegben találunk?
Az életmódot híres mítoszok árasztják el,
latin megfojtja az utcai ünnepséggel…
Kereskedelmi propaganda! A gazember köpött!
Elveszett ikon egy memória nélküli országban.
A fagyott napok kényelmetlenséget okoznak
a kövér rekeszek arany fényszóróin,
amelyben a híres vulgaritás tombol a dühtől -
csiszolt bűnözés a nyomorult nyomorban ...
A meztelen chalga minden este diadalmaskodik
cinizmussal táplálja a szomjas tömegeket
szex és bűncselekmények miatt ... Rosszindulatú gyilkos
valahonnan újra a részeg keretek között leselkedik…
Lazaság és zaj! A játszótársak leszállnak
mohó mohósággal a leghertozában…
És szédületesen kavarognak ... És mohón bámulnak ...
És a bűnözői hálózatok egyre sűrűbbek ...
A láthatár elsötétül ... Fakult remények!
És a mocsári hóvirág?… És virágzik?
Csalódottan éhségében az emberek lenéznek -
hiába álmodozunk az európai dicsőségről ...
Van még remény! Emelje fel a fejét, emberek!
Nightingale dalai feltámadtak!
És megint: az álmok elvadulnak
és abban a hitben, hogy elveszítjük a rohadt súlyunkat ...
A reggel pedig az ébredt szemek előtt világít
gondviselés szellemi terekkel körözve…
És ismét, túl erős erővel, embereink fáradtak
inspirált dalokkal tönkreteszi a terét ...
………………………………………………….
Ó, nevetségesen csúsztatod a szegény reményt
a szürke macskakövek reggeli frissességén….
A lila üvegkerten át
ezüst álmában imbolygott.
A szemed puha és gyengéd volt -
mint a tél.
És olvadt a kezedben hízelgő
Ittam a forró hangot.
Meddig tart a nagy boldogság?
Egy pillanat? Idő?
Aztán megingott a szédült kertben.
És egy csavar - egy körforgalom - egy kereszteződés.
A gyengédség egy sikátor.
Nincs rá mód.
És hiába húztam vissza a függönyt -
Tudom - a poharam - egy üres képernyő
a téli fagy komoran töröl
fehér tenyérrel.
Ismét turkálok a leveleiben. Kedvesek.
Újraolvasni ... Miért? nem tudom.
Ott, a tető felett a felhőben vigyorog
hónap néma.
Hogyan fonódtak össze és virultak a kezek
a felhalmozódott gyengédségtől. És alig
valaki elszakítaná azt a gyűrűt ...
Egy pillanatra őrült, szédülésben megkeresztelkedett,
amelyben a fakó szemhéjak alatt elrohantak
tűzfolyások ... Melyik szürkületben
sötét függönyök mögé bújt
késleltette a szerelem hajnalát.
Ötvözet bőrből, hajból és ujjakból…
Aztán - későn bűnbánat,
megbotlott, szavakkal keresztre feszítették ...
Milyen nyugodtak vagyunk. És ésszerű!
A láva kialudt. Nincs kegyelem.
A találkozás? Neki? Nem szenvedek.
Ez valahol az emlékekben van -
meleg hamu a jeges télen.
Te vagy előttem,
változékony, büszke és szelíd.
Távoli pillantással érintem meg,
állítólag véletlenszerű tekintettel
és tartsa egyensúlyát
a homokos parton…
Ilyen idegen a tengered,
bár utaztam rajta
és tudom, hogy csendes napfelkeltéje van,
és viharok,
és éjszakák csökkent csillagokkal
közel az ajkaimhoz.
Nem úszom meg újra,
mert bennem vagy!
Nagyon régen, évek óta
úgy nősz fel bennem, mint egy szeretett fa,
virágzik, zajt csap, megcsókol…
Láthatatlan másoktól.
Arcod átlátszóvá vált
és a hajon puha függönyt emeltek fel,
hogy ragyogjon a halántékod.
A fáradtság sző, mint egy pók
a szem körüli gondozási csillagképek.
Ez az arany hiúság elhalványult bennük,
amelyek rozsdásan korrodáltak
a logika tengelye erős.
Nem tudom, hogy lát engem.
És csak a váll remegésében
Úgy érzem, hogy még mindig vágtatnak a véredben
a szenvedély ménjei
úgynevezett álmok.
Most/ilyen pillanatok ritkák,
egy pillanat egy vers, egy dal és egy kép/-
most még a hátammal is nézhetlek.
Az érzékek pedig olyanok, mint a tavaszi füvek
tépd le a test fagyhéját