Angelica - "Liberális Szemle"
Az angyal
- Helló - mondta valaki hátulról, és kis híján lecsúszott a letépett forgószék üléséről, aki hű szövetséges volt a szavakkal folytatott végtelen csatában.
Lassan megfordult, megátkozva a nyakán jelentkező fájdalmat, amely megakadályozta a gyorsabb mozgást. A szemközti homályos kép arra emlékeztette, hogy a szemüvegét valahol az íróasztalon hagyta, kézzel keresett a háta mögött, a félelemtől még mindig megbénult, megtalálta, az orrára tette…
Vele szemben a legangyalibb, a legszebb arc látszott, amit Raphael után bárki elképzelt - őrült, leírhatatlanul harmonikus, azzal a természetes lendülettel faragott, amelyet egyetlen emberi kéz sem képes reprodukálni, magas arccsontokkal, hatalmas, feneketlen kék, kissé gyerekesen naiv szemekkel, keskeny orr és ajka érzéssel, de nem érzékiséggel teli - mindezt gyengéden törékeny gesztenyebarna sörény, a legszebb kép legszebb kerete keretezi. Még a fény is valami különös, pasztelllágy módon esett a vonásaira, fájdalmasan ismerős volt a szakmailag szűrt hollywoodi filmekből, de a természetben egyébként teljesen nem létezett. A látvány annyira elképesztő volt, hogy a szíve nagyot dobbant és fájni kezdett - valóban, nem szórakozásból. Görcsösen nyelt, és több mint ostobán kérdezte:
- Mi ez, angyal?
- Angelica - erősítette meg. - Ugyanaz, mint egy angyal, csak egy kicsit más.
Akárcsak ő, enyhe beszédhiba volt, a "h" és a "z" sötétedésével - ami köztudottan az alsó állkapocs bizonyos fejletlenségéből fakad. Regisztrálta, és valahol elméje autista számítógépében tartotta. Ettől még kedvesebb és bájosabb lett.
- Mi van, nem hiszel nekem? Nevetett, és gyengéd, rég elfeledett harangok csengtek a lelkében.
- Mutasd meg a szárnyaidat - mormogta halványan, mielőtt zavarba jött volna. - Különben nem hiszem.
Kritikusan mérte a kis szobát.
- Itt kissé szűkös, sehol. De ha akarod, megérintheted.
- Hol lehet megérinteni? Érezte, hogy kiszárad a torka. Apró fényörvények kavarogtak a szeme előtt, aztán minden a helyére került.
- Itt - mutatott a lapockájára. - Ne félj, semmi sem fog történni. Olyanok, mint a macskakarmok, csak akkor jönnek elő, amikor én akarom.
Kinyúlt és félénken megérintette. A ruhája szövete éteri és finom, nagyon csúszós volt. A keze minden erőfeszítés ellenére megremegett.
- Nem, nincs ott - javította ki a nő. - Magasabb, sokkal magasabb. Itt van, most érzed magad?
Vállat vont, válla hirtelen a bőre alá emelkedett, mint egy erős, vékony bőrű gép rejtett karjai. Elindult és hátralépett.
- Rendben, rendben, hiszek neked. Mindent elhiszek, nos. Nincs szükség többre.
Megértően nézett rá, és hátralökte a székhez.
- Akkor munkába állhatunk. Természetesen ha akarod.
Kétségbeesett pillantást vetett rá. Bőrének melegsége még mindig folyt az ujjain, emlékeztetve egy csodálatos, de elfeledett álomra.
- Rendben, hívd úgy, ahogy akarod. Ez nekem egy munka. Engem azért küldtek, hogy kezeljek egy kicsit, hogy segítsek neked. Azok odafent úgy döntöttek, hogy ez elég neked.
- AHA. És pontosan hogyan működik a kezelés?
- Nem bonyolult, éppen ellenkezőleg. Elgondolkodunk és megalázkodunk egymással. Én leszek a javító. Amikor elkezded gondolkodni, reagálni vagy cselekedni, törd át a mámor, a lassúság, az elfogadás, a harmónia, a nyugalom gondolatán, engedd el az elfogadás hajtásait, és vázold fel a helyzetet bálványként és naposként számodra. Barátkozz magaddal, saját kényelmeddel, ne ellenséggel. A büszkeség a saját alkalmatlanságod maximális oltáraihoz vezet ... Nincs értelme elmondani, ez nagyon korlátozó.