Zdravka Evtimova kis története
A vér leállt a keze felől, felkapta a bal oldalt, gyengén, mint egy kalapácsfogantyú, és a legalsó ágba csapta. Újra vér szivárgott ki az ujjai közül, az ág letört, megingott és a földön feküdt, vörössel bekentve a törés helye körül. Mitra figyelmen kívül hagyta a karcolásokat, a medence zöld szemébe tette a kezét, a kígyó teje a vért harapta, és a seb elhallgatott. A kis vasútállomás padján elfelejtett régi prospektusként összegyűrt Mitra mögött egy négyéves, talán ötéves lány ült a földön.
- Gyerünk - mondta Mitra.
- Nem akarom - motyogta a gyerek.
Mitra ránézett, és nem szólt semmit. Az apróság felemelkedett. A törött véres ágú nagy fa mellett egy kis fa volt, olyan vékony, mint egy tömlő. A rózsaszín öltönybe és rózsaszín mellénybe öltözött gyermek egy lépést tett a fa felé, közben hirtelen megfordult és berohant az erdőbe. Elképesztő, hogy egy ilyen apró rózsaszín sportruha ilyen gyorsan képes futni.
- Ana! Az asszony kiabált, de a gyerek még gyorsabban futott. Az asszony három másodpercre utolérte, szó nélkül felszedte a földről, és az út felé vonszolta; a kicsi orsóként rugdosott és csavart a kezében, de a kis fához húzta. Ezúttal nem mondott neki semmit.
A gyermek felemelte a jobb kezét, és megütötte az ernyedt csomagtartót.
- Nem így - korholta Mitra.
Megfogta a gyermek kezét és a fához nyomta. A fa recsegett - talán a felhők recsegtek, vagy a sziklák a dombon, a gyerek ujjaiból vér folyt. A fa letört és a földre lógott, de nem esett le. Az asszony megszorította az apró kezet, amely még mindig rozsdás-skarlátvörös cseppeket csöpögött, és újra a csomagtartóhoz lendítette. A fa ezúttal a síró kislány vérével tört el és zuhant a földre, de az asszony nem figyelt rá, és a kígyótej főzetébe tette a kezét.
Most az apróság élesen vicsorgott, egy pillanatra Mitra elengedte, és a rózsaszín öltöny, olyan gyorsan, mint egy csuka a tóban, befutott az erdőbe, egy rózsaszín csuka, amelynek nem volt tava, csak erdő volt. Mitra hagyta futni a ruháját, a rózsaszín mellény a bokrok közé süllyedt, és leült a letört fa mellé. Várakozott, a szél görbült és elégedetlen felhőket gyűjtött a völgy fölött. Meleg volt.
Télig még volt idő, de az ég nem tudott, és még mindig dühös volt. Mitra mozdulatlan maradt, és nem gondolt az időjárásra, megvizsgálta a kezét, egész vágott, vékony, mint a sarló. Egy ponton az öltöny úgy jött ki az erdőből, mint egy rózsaszínbe öltözött egér. Először az egyik tornacipő csúszott előre, aztán a másik, végül a gyermek ellopott még két lépést a bokorból. Mitra nem nézett rá, és tétován lépett előre.
- Medve van az erdőben - mondta a gyerek. - Láttam őt. Meg akart enni.
- Van - erősítette meg Mitra.
- Anya - suttogta a gyerek, és csukaként szaladt a réten, de nem állt meg a letört fa előtt. Megölelte Mitrát.
- A medve engem akar megenni.
- Azt akarja - mondta Mitra egyenletesen. Egy darabig állt, még egyszer belemártotta a kislány kezét a kígyótej főzetébe, és még egyszer a kicsi sikoltozott. Mitra figyelmen kívül hagyta, egy kis fához, egy vadkörtehöz húzta - vékony, mint a horgászbot, még vékonyabb is.