Varlam Salamov - Kenyér - Saját könyvtár
Kiadás:
Varlam Salamov. Kolyma-történetek
Összeállította: Alekszandr Talakov
Fordítás: Alekszandr Talakov
Szerkesztő: Ivan Doichinov
Műszaki szerkesztő: Lyubitsa Zlatareva
Lektor: Krassimira Petrova
ISBN 954-411-015-I (I. kötet)
ISBN 954-411-016-X (II. Kötet)
Fakel Kiadó, Szófia, 1994
Varlam Salamov. Kolyma-történetek, Ed. "Fiatal gárda", M. 1989
Varlam Salamov. Bal part, szerk. Kortárs, M. 1989
Más webhelyeken:
A heringet eszik, a kenyeret eszik, a tea vizsga. Hirtelen melegnek érzi magát, és nem mehet sehova, lefeküdni szeretne, de most fel kell öltöznie - be kell csúsznia a takaróként szolgáló rongyos paplanba, megkötni a nemezelt csizma talpát, a csizmát, amelyek a párnád helyett voltak, és sietned kell, mert az ajtó két szárnya ismét tágra nyílt és túl, a szögesdróttal körülvett kis udvar pedig a kutyák kötelékét állítja…
Karanténban vagyunk, a tífusz karanténban, de ezek nem engedik, hogy tétlenek legyünk. "Késztetnek" minket munkára - nem listák szerint, hanem egyszerűen úgy, hogy öt embert számlálnak a portálon. Van egy egészen biztos módszer arra, hogy minden nap viszonylag jövedelmező munkát szerezzünk. Ehhez csak türelem és kitartás kell. A jövedelmező munka mindig olyan, amelyet kevesen különítenek el - kettő, három, négy. A húsz, harminc, száz embert igénylő munka nehéz, általában ásatás. És bár soha nem jelentették be előre, hol tart a munka - a fogvatartott megtudja, amikor már úton van -, a betegnek szerencséje volt ebben a szörnyű lottón. Kisebb csoport felépítésekor hátulról, mások soraiban kell összezsugorodnia, félre kell lépnie és előre kell rohannia. A nagy különítmények esetében pedig a legjövedelmezőbb a zöldségeket raktárakba szállítani, a pékségben dolgozni - röviden, ahol a munka az élelmiszerhez kapcsolódik - jövőbeli vagy jelenlegi - ahol mindig vannak maradványok, darabok, diófélék valamiből, amiből csak lehet eszik.
Ők építettek minket és vezettek a sáros áprilisi úton. A kötelék csizmája vidáman evezett a tócsákon. Tilos volt rontani a rendszert a város határain belül, és senki sem kerülte meg a célokat. A lábunk nedvesedett, de nem figyeltünk rá - nem féltünk, hogy megfázunk. Korábban már ezerszer megfáztunk, és még a legrosszabb dolog is, ami velünk történhet - tüdőgyulladás - a vágyott kórházba visz. A sorokban mellébeszélve suttogták: "Hallod-e a pékségben, a pékségben" - van, aki mindig mindent tud és kitalál. Vannak olyanok is, akik mindenben jobbat akarnak látni, és szangvinikus temperamentumuk a legnehezebb helyzetekben is mindig megtalálja az életben a beleegyezés valamilyen képletét. Másoknak éppen ellenkezőleg, a dolgok rosszabbodnak, és minden javulást bizalmatlanul érzékelnek, a sors egyfajta elhanyagolásaként. Ez a megítélésbeli különbség kevéssé függ a személyes tapasztalattól, úgy tűnik, hogy a gyermekkorba ágyazódik - egy életre…
Legmerészebb reményeink valóra váltak - a pékség kapuja előtt álltunk. Húsz ember, összekulcsolt kézzel az ujjában, egy helyben taposott, háttal a szúró szélnek. Valamivel arrébb a konvoj cigarettát gyújtott. Egy meztelen, kék kötényes férfi lépett ki a portál kis ajtaján. Beszélt a konvojról és felkeresett minket. Lassan körülnézett. Colima mindenkit pszichológussá tesz, és sok mindent át kellett fontolnia egy pillanatig. A húsz Driplev közül kettőt akart kiválasztani, hogy a pékségben, a "műhelyekben" dolgozzanak. Ezeknek az embereknek erősebbnek kellett lenniük ahhoz, hogy az átépített kemencék után maradt törött téglákkal be tudják vinni a hordágyat. Nem legyek tolvajok, Apacsok, mert akkor a nap összejövetelekre megy, jegyzeteket osztogatva, nem pedig munkával. Még nem kellett volna elérniük azt az évet, amely után bárki éhség tolvajává válhat, mert senki sem ült volna a műhelyekbe, hogy õrizzék õket. Nem kellett volna "menekülniük". Kellett…
És mindezt egy pillanatra le kellett olvasnia a fogvatartottak arcáról, azonnal embereket kellett választania, dönteni.
- Gyere ki - mondta nekem a kalap nélküli férfi. - Te is - kiáltotta mindentudó szeplős szomszédomra. - Ezeket elviszem - mondta a konvojnak.
- Jó - mondta közömbösen.