Olvassa el az idő gyermeke - Silverberg Robert (), Azimov Isaac () - 1. oldal - LitMir
Isaac Azimov, Robert Silverberg
Az idő gyermeke
És a sötétségben, az ürességben és a csendben nagyobbnak, hatalmasnak és nagyon öregnek látszott, olyan öregnek, mint az az idő, amelynek be kellett lépnie a kabinba, néma, mint egy sír, és megállította rövid tekintetét a a megnyugtató alvás. De ő csak az idő gyermeke volt, magányos, az elveszett és elfeledett generáció utolsó tagja.
Hajra virradt. Az éjszakai nyugatiak szárnyára hozták, és laza ködként szórták a földre. A hó biztosan messziről, messziről jött. A tenger illata még mindig ott lapult, és most, hogy a hajnal meleg ujjai megérintették a hatalmas hideg tundrát, föléje emelkedett.
Valamikor régen, az Ezüst Felhő látta a tengert. Akkor fiú volt, még mindig a nyugati földeken vadászott. A tenger hatalmas fekete elem volt, de amikor a nap megérintette, úgy világított, mint egy láthatatlan folyékony láng. Halálosan veszélyes volt belépni, de igazi varázslat volt szemlélni. Soha többé nem látja, legalábbis ezt tudta. Most az ottani földek a többiek kezében voltak, és a törzs minden egyes évben egyre mélyebbre vonult vissza, arra a helyre, ahol a nap megszületett. Az Ezüst Felhő tudta, hogy ha a Mások is ugyanolyan hirtelen tűnnek el, mint amilyenek megjelentek, nincs remény arra, hogy visszatérjen a part menti területekre. Túl öreg volt, túl vékony, túl közel a végéhez. A törzsnek fél életre volt szüksége, hogy visszavegye. Talán még többet is. És az Ezüst Felhőnek nem volt annyi ideje. Körülbelül két vagy három év, és ha szerencséd van.
De ez elég volt neki. Látta a tengert, és egyik embere sem dicsekedhetett vele. Soha nem felejtette el hatalmas erejének szagát vagy feszültségét. Most a településre néző dombon állt, és a hirtelen fehér síkságot bámulta, orrát szélesre tárta, és mélyen beszívta a tenger pézsmaillatát és az olvadó hó füstjét. Egy pillanatig fiatalnak érezte magát.
Mögötte valaki azt mondta:
- Tegnap este, amikor megérkeztünk, nem mondott semmit a hóról, Ezüstfelhőről.
A bölcs. Miért követte őt eddig? Felment az emeletre, hogy egyedül álljon a reggeli csendben. Legalább a magány azon pillanatában akarta látni.
Az Ezüst Felhő megfordult és ránézett.
- Olyan szokatlan a hó, hogy figyelmeztetlek minden alkalommal, amikor bejön?
- De most a nyár ötödik hete van.
- Nyáron is havazhat, Bölcs Nő.
- Az ötödik héten?
- Bármely héten - mondta az Ezüst Felhő. - Emlékszem olyan nyarakra, amikor napok óta megállás nélkül esett a hó. A ragyogó nyári nap besütött rajta, és ha elesik, elesik. És akkor a nyugati országokban voltunk, ahol melegebbek a nyarak.
- Nagyon régen volt, mielőtt megszülettem. A nyarak mindenhol melegebbek. Mindenki ezt mondja és igaznak tűnik. El kellett volna mondanod, hogy havazik, Ezüstfelhő.
- Ezt hívod hónak, Bölcs Nő? Alig hajlott.
- Le kellett vennünk a takarókat.
- Az a szemcséség miatt? Néhány hópehely miatt?
- Igen. Senki sem szeret havas arccal ébredni. Figyelmeztetnie kellett minket.
- Nem gondoltam, hogy ez szükséges - mondta ingerülten az Ezüst Felhő.
- Még mindig el kellett mondanod nekünk. Kivéve persze, ha tudta.